Erdei giliszta - Lumbricus polyphemus (Fitzinger, 1833)

A talajfauna egyik legfontosabb állatcsoportját kétségkívül a földigiliszták alkotják. Jelentőségükre már Darwin is felhívta a figyelmet 1837-ben, amikor a következőket írta:

„Csodának kell minősíteni, hogy a termőtalaj egész tömege a giliszták bélcsatornáján halad át, mégpedig örök ismétléssel. Az eke ugyan a mezőgazdasági kultúra legfontosabb találmánya, de mielőtt ezt alkalmazták, a talaj rendszeres művelését, keverését, ápolását a giliszták végezték. Kevés állat van, melynek oly fontos szerepe van a Föld történetében, mint eme alacsonyrendű állatoknak.”

A földigiliszták tevékenységük révén nemcsak a talaj fizikai tulajdonságait, hanem annak kémiai összetételét is jelentősen befolyásolják. A szervesanyag-lebontásban részt vevő állatok egyik legfontosabb csoportjaként kulcsszerepet töltenek be a mérsékelt övi lombos erdőkben felhalmozódó növényi maradványok – mindenekelőtt a lehullott avar és az elhalt lágyszárú növények – feldolgozásában. E szerepükért a földigilisztákat talaj ökoszisztéma-mérnök szervezetnek tekintjük. Munkájuk alapvetően hozzájárul a talajszerkezet kialakításához, a tápanyagok körforgásához és a talaj termékenységének fenntartásához, ezáltal pedig a fenntartható mezőgazdaság szempontjából is kiemelkedő jelentőségű.

Hazánkban jelenleg 55 földigilisztafajt ismerünk, amelyek közül az erdei giliszta (Lumbricus polyphemus) különösen fontos szerepet tölt be az erdei ökoszisztémák működésében.

Az erdei giliszta Közép-Európa lombos erdeiben széles körben elterjedt faj. Magyarországon elsősorban elegyes tölgyeseink jellegzetes lakója, amely impozáns, 20–40 cm-es testhosszával és jellegzetes, vörösesbarna csíkozásával a hazai földigiliszta-fauna egyik legfeltűnőbb képviselője. Életmódja alapján az úgynevezett mélyben aknázó, vagyis anecikus fajok közé tartozik. Ezek a giliszták mély, akár 1,5–2 méteres, többnyire függőleges lefutású járatokat alakítanak ki a talajban, és táplálékukat elsősorban a felszínről begyűjtött, lehullott lombavar alkotja.

Az aggteleki Baradla-barlangban végzett vizsgálatok során hazai szakemberek, Zicsi András professzor vezetésével, kimutatták, hogy az erdei giliszta egy hazai gyertyános-tölgyesben akár az egész év során lehulló avarmennyiséget is képes elfogyasztani. Ez jól szemlélteti a faj ökológiai jelentőségét: azokban az erdőkben, ahol az erdei giliszta (Lumbricus polyphemus) megfelelő állománysűrűségben van jelen, nincs avar felhalmozódás, az előző éves avarmennyiség a következő nyár végére teljesen eltűnik a felszínről miközben szerves anyaga a lebontási folyamatokon keresztül visszakerül a tápanyag körforgalomba.

Kis gyökérrágólepke - Triodia sylvina (Linnaeus, 1761) lárvája

A lepkék teljes átalakulással fejlődő rovarok, azaz négy fejlődési állapotuk van: tojásból (régebbi szóhasználattal: petéből) kel ki lárvájuk – közismert nevén hernyójuk –, amelyből báb lesz, és ebből bújik elő a kifejlett lepke (imágó).
Közismert, hogy a hernyók a növények leveleit rágják. Bár nagy részük valóban zöld növényi részeket fogyaszt, léteznek egészen különleges étrendű fajok is: egyes hernyók ragadozók, mások szarut (szőrt, madártollat) esznek – gondoljunk itt a ruhamolyra –, ismét mások gombákkal, zuzmókkal vagy éppen száraz növényi részekkel táplálkoznak (ez utóbbiakkal olykor a kamrában is találkozhatunk). Végül nem maradhatnak ki a felsorolásból azok sem, melyek a növények gyökereit, gyöktörzseit, gumóit rágják. Ezek életük jelentős részét a talajban töltik, ám jóval több olyan fajt ismerünk, amelyek csak búvóhelynek használják a talajt a nappali időszakban. Még ennél is sokkal több hernyó – az éjjeli lepkék jelentős része – választja a talajt a bábozódás helyéül.
Életmódjukból adódóan hozzájárulhatnak a talajszerkezet lazításához és ürülékük révén a tápanyagtartalmának növeléséhez, ám a specializáltabb talajlakókkal összehasonlítva ezek a hatások feltehetően jóval kisebb mértékűek.
Hogyan választhatjuk el a hernyókat a hasonló alakú talajlakó állatoktól? Fejük jól elkülönül testük többi részétől, jóval keményebb és általában sötétebb színű, rajta V-vagy Y-alakú barázda (varrat) látható, viszont csápjuk annyira rövid, hogy alig vehető észre. Torukon megvan a rovarokra jellemző hat ízelt láb, amelyek elég rövidek. Potrohuk hasoldalán 4–10 db húsos állábat találunk, melyekkel szintén képesek kapaszkodni, járni, de nem ízeltek, nem valódi lábak. Vagyis a jól elkülönülő, látszólag csáp nélküli fej, a tor hat ízelt lába és a potroh más alakú állábainak együttese teszi őket egyértelműen felismerhetővé a talajban.
A talajlakó hernyók tipikus képviselője a kis gyökérrágólepke (Triodia sylvina) lárvája. Rágói és felső ajka feketék, fejének többi része gesztenyebarna, előtorának háta borostyánszínű, testének fennmaradó része piszkosfehér. Szelvényein néhány rövid serteszőr ered; ezek töve, valamint a légzőnyílásai tűszúrásnyi barna pontoknak látszanak. Nem válogatós, sokféle lágyszárú növény gyökerét elfogyasztja, és ennek megfelelően gyepekben országszerte elterjedt. Az év nagy részét hernyó alakban tölti, a kifejlett lepke nyár végén és ősz elején éjjel repül, lámpafényen is megjelenik. Az imágó nagyjából egy hétig él, már nem táplálkozik, párosodás után hamarosan elpusztul. Szárnyainak alapszíne rozsdavöröstől sötétbarnáig változhat, az elülső szárnyon két fehér színű ferde vonal látható, melyek V-alakot formáznak.

Egyvonalas vaspondró - Megaphyllum unilineatum (C. L. Koch, 1838)

Az Izeltlábúak törzsének egyik általában kevéssé ismert altörzse a Soklábúak (Myriapoda). Ebbe az altörzsbe 4 osztály tartozik (ezerlábúak [Diplopoda], százlábúak [Chilopoda], villáscsápúak [Pauropoda], szövőcsévések [Symphyla])., mindegyik osztály képviselői élnek Magyarországon, mind avar- és talajlakók.

A laikus megfigyelő számára ismerősek lehetnek a százlábúak és az ezerlábúak, de míg a százlábúak gyors mozgású ragadozók (szelvényenként 1 pár lábbal), addig az ezerlábúak lassú életmódú korhadékevők (szelvényenként 2 pár lábbal, erre az ikerszelvényességre utal latin nevük: Diplopoda). Az ezerlábúaknak 107 faja ismert ezidáig hazánkból. Vannak közöttük ritka, akár barlangi fajok, de vannak gyakori, akár városban is fellelhető fajok. Korhadó növényi maradványokkal táplálkoznak, élő növényi részeket nem rágnak meg, a korhadékot is leginkább akkor kezdik el fogyasztani, ha az már pár hónapos. Noha több fő morfotípusuk van, a legismertebbek a vaspondrók, amiket akár "lábas gilisztáknak", "lábas kukacoknak" is hívhatnánk, formájukat, ökológiai funkciójukat tekintve. Ragadozóik szinte nincsenek, köszönhetően a testük oldalán szelvényenként megtalálható mirigyek védekező váladékának (emberre ezek ártalmatlanok). Az Év Talajlakója kampányba azért is kerültek be,  mert rokonaikat, a trópusi nagy hengeres ezerlábúakat egyre többen tartják hobbi háziállatként terráriumban és mert a Magyar Biológiai Társaság Talaj: élet kapmányának sztárjai, élő attrakcióként a nagyközönség találkozhat velük minden rendezvényen.

A Megaphyllum unilineatum (C. L. Koch) faj hazánk egyik leggyakoribb ikerszelvényes faja, még magyar neve is van: egyvonalas vaspondró. Egyike annak a pár, szabad szemmel feliserhető hazai fajnak: testhossza 2-3cm, sötétszürke alapszínen egy hosszanti fehéres-sárgás sávval. Bolygatásra jellegzetes szagot enged ki a testétnek oldalán található mirigyeiből. Időről-időre tömegesen el tud szaporodni lokálisan, ilyenkor nagy csoportokban találkozhatunk velük. Teljességgel ártalmatlanok, maximum kellemetlen lehet a látványuk. Maguktól elvándorolnak, nem kell és nem is nagyon lehet tenni ellenük semmit.